,,A szülőkkel való találkozás rettenetes volt a maga csendes módján. Sam anyja magába roskadt, az apa pedig könnyeket hullajtott. Jacob utána az erdőbe ment sétálni, mert nem akart visszamenni Emily házába. Ez a sok gyász már bőven elég volt neki.
Elgondolkozva rótta a köröket a hatalmas La Push-i erdőben. Nem változott át; könnyebb volt neki emberi alakjában, emberi gondolkodással és érzésekkel. Mikor elég közel ért a tengerparthoz, már hallotta a víz morajlását. Aztán mást is meghallott a szikláknak verődő hullámok mellett. Valaki a közelben énekelt. A legfájdalmasabb ének volt ez, amit a fiú valaha hallott, s amúgy is sajgó szíve kétszeresére duzzadt tőle.
Renesmee egy magas szikla tetején ült, lábát a tenger felé lógatva, s dalolta a gyászéneket. Jacob nem tudta, honnan tanulhatta, hiszen szinte születésétől fogva velük élt a kunyhóban - biztosra vette, hogy nem Paul tanította neki. És mintha a tetejébe egy másik nyelven szólt volna…
Jacob megbabonázva hallgatta őt. Földöntúli volt őt így nézni a sötétben, s átérezni a szomorúságot.
A lány nem vette észre, hogy nincs egyedül. Befejezte a dalt, sóhajtott, felhúzta a lábát, és átkarolta a karjával. Az eget nézte a csillagokkal. Sam is ott van.
Valaki leült mellé. Ijedten kapta oda tekintetét, ugrásra készen, de mikor látta, hogy ki az, lecsillapodott. Aztán rögtön megrótta magát azért, mert megkönnyebbült. Nem szabadna itt lennie. Egy ideig mindketten hallgattak.
- Eljöttem. - törte meg a csendet Renesmee. - El kellett jönnöm. És tovább megyek.
- Miért? - kapta szaván a fiú.
- Mert csak bajt hozok rátok! Hát nem veszed észre? Miattam… miattam… - őrülten keresett a szemével egy pontot, amit nézhet, csak ne kelljen Jacobra pillantania. Aztán csak dőltek belőle a szavak. - Megöltem az anyámat. Ők nem akartak engem, senki sem akart, mert csak nyűg voltam a hátukon. Tönkretettem anya életét azzal, hogy megfogantam; fájdalmat okoztam neki, ha megmozdultam. Eleinte próbáltam nem rugdosni őt - aztán rájöttem, hogy mindjárt szomjan halok, és hogy ha nem adnak nekem inni, vagy kiszabadulok onnan, vagy meghalok. Aztán persze rájöttek, hogy mi kell nekem - bőségesen kaptam azután a vérből. De ettől persze csak még gyorsabban nőttem. Megpróbáltam kitörni, mikor már nagyon szűk volt a hely ott bent; túlnőttem anyám hasát. Akkor jött apám, és kivett engem… Segített, de csak azért, hogy a feleségét mentse. Aztán átváltoztatta, s anyám meg akarta bosszulni a… a… - és itt kezdett el zokogni. Jacob egy pillanatig habozott, majd rátette a lány vállára a kezét, s magához húzta.
- Meg akart bosszulni… engem. - fejezte be félbehagyott mondatát. Már nem zokogott, csak sírt és szipogott. Jacob test melege miatt nem fázott.
- Aztán - folytatta keserűen - megmentettél. Igen, te - vágott elejébe a fiú tiltakozásának. - és a többiek. És épp ezért én öltem meg őt… mert miattam halt meg. Nem kellett volna megszületnem!
Már sírni se sírt, csak az eget kémlelte szomorúan. Jacob úgy gondolta, most, hogy a lány bevallotta neki az érzéseit, neki is el kellene mondania mindent. Az igaz, hogy az érkezésével mindent felbolygatott, de erről ő nem tehetett.
- Először én is elleneztem téged - kezdte Jacob, majd mikor Renesmee remegni kezdett, gyorsan folytatta. - Eleinte Sam - itt megakadt, majd összeszedte magát, és újrakezdte. - … a falka úgy tekintett rád, mint aki veszélyezteti a törzsünket. Önzők voltunk, elismerem - mosolygott keserűen a sötétbe. -, de meg volt rá az okunk. Bella… ő sokat jelentett nekem. Tudod, mikor azon a napon a házhoz értem, és ott találtam felébredése után, vörösen izzó szemekkel és kőkeményen, a te nevedet suttogva… hát, soha életemben nem estem akkorát pofára, mint akkor. Persze, számítanom kellett volna rá, az ördögbe is, de mégis… talán reménykedtem, hogy nem lesz olyan, mint a férje - felnevetett gúnyosan. - És aztán jött az erősítés, és én elindultam megkeresni téged, nem is tudom, miért; hogy megöljelek, vagy hogy megvédjelek. Mikor megláttalak, inkább az utóbbi mellett döntöttem, s elvittelek onnan. De soha nem felejtem el a sikolyaidat, mikor az anyukád után kiáltoztál…
A fiú alig vette észre Renesmee jelenlétét; szinte már csak magának beszélt, s öntötte ki a lelkét a hűs szellőnek. De a lány figyelt; éber volt, mint egy macska, s itta magába Jacob szavait.
- Sajnálom - motyogta a vérfarkas. - Ez nagyon megrendítő lehetett neked.
- Én… Szóval sok mindent átéltem már. - felelte a lány.
- Igen, azt észrevettem - fintorgott rá.
Egy kis csönd, emésztgetés, majd:
- Mesélsz még? - kérte Renesmee. Jacob sóhajtott.
- Edward Seth-tel üzent nekünk gondolatban, hogy vigyünk téged a hegyekbe, s vigyázzunk addig rád, amíg helyreállítják a rendet. Én teljesítettem, mert… - kereste a szavakat, mert nem akarta bevallani Renesmee-nek, hogy ő az ő… - …mert nem akartalak magadra hagyni. Sam… ő más tészta volt. De azt hagyjuk. Végül rábeszéltem, hogy legalább egy embert küldjön mellém; erre aztán rájött az, hogy ő nem enged minket egyedül el egy vámpírral, ezért velünk jött.
Renesmee mosolygott. Aztán sóhajtott, és elfordította a fejét, majd kibontakozott a fiú öleléséből.
- Mennem kell - mondta, majd felkelt. Jacob elkapta a karját.
- Hová? - kérdezte, miközben ő is felállt.
- El innen!
- Nem engedem.
Renesmee dühödten fújtatott.
- Nem kell az engedélyed.
- Nem kértem a véleményed!
Farkasszemet néztek a sötétben. Hajnalodott.
- Miért akarsz itt tartani, Jacob Black? Hát még mindig nem fogtad fel, hogy csak jobb lenne nektek nélkülem? Nem halnának meg annyian!
- Az élet ilyen: az emberek élnek, majd meghalnak. Ennek nincs köze hozzád!
- De te sem vagy ember. - motyogta csöndesen a lány.
Erre Jacob szavai elapadtak, és szúrni kezdett a mellkasa. Megbántották Renesmee szavai.
- Emberibb, mint te - suttogta.
Erre Renesmee nem tudott mit felelni. Igaza volt.
- Hagyj elmenni. - könyörgött.
- Nem hagyhatom. Ha hagynám, az azt jelentené, hogy Sam hiába halt meg. Nem miattad; érted.
- Nem.
Jacob feldühödött. - Mégis, hova mennél, te makacs lány? Mondd, tudnád egyáltalán, hogy hova szabad menned? Itt mindenféle veszély leselkedik rád: csak mi tudunk rád vigyázni!
Renesmee megszeppenten hátralépett. Megijesztette Jacob dühe, vad remegése, s ahogy a fogai közt szűrte a mondatokat. Hogy lehet egy ilyen szép férfi ilyen eltorzultan mérges?
- Mondok neked valamit, Renesmee Cullen - folytatta Jacob. - Te születésed óta halálra vagy ítélve. Valószínűleg már mindenhol tudnak a létezésedről, s eljönnek, hogy magukkal vigyenek, vagy még rosszabb. Ez nem mese, úgyhogy jól figyelj, mert nem ismétlem meg többször : Csak én tudlak életben tartani.
Renesmee remegett, de Jacob könyörtelenül folytatta. - Megértetted?
A lány úgy reszketett, mint a nyárfalevél, a térdei átfagytak, össze akartak csuklani. A férfi szavai az agyába vésték magukat, a lány akarata ellenére. Csak én tudlak életben tartani. Csak ő.
Könnyekkel küszködve bólintott. Jacob azonnal visszavett vadságából, s varázs szóra megenyhülve szórakozottan körülnézett.
- Hideg van. Gyere! - intett a kezével a lánynak. - Ma este én szállásollak el."
Ez egy kis részlet a legkedvesebb történetemből, amit szigorúan őrzök... Szóval ez a blog nem erről szól, ez csak egy kis részecske.:) Remélem, tetszett!♥ Taniz
